Vasárnap délután nálunk mindig előkerül a mérőóra kérdése.
Nem azért, mert ez lenne a családi hobbi, hanem mert amióta segítek másoknak eligazodni az elszámoló számláikon, mindenki elhozza a magáét.
A múlt hónapban négy számlát néztem át egy délután. Az egyiknél a diktált és a leolvasott állás között több mint egy éves különbség volt, a másiknál valaki két éve fizetett részletet egy olyan berendezés után, amit közben leszereltek.
Ilyenkor mindig ugyanaz a jelenet játszódik le. Kiterítjük a papírokat a konyhaasztalra, előkerül a telefonos számológép, és fél óra múlva kiderül, hogy nem a szolgáltatóval van a baj, hanem azzal, hogy két éve senki nem nézett rá a számokra.
A legtöbb esetben a megoldás sem bonyolult. Havonta egyszer diktálni kell az állást, évente egyszer összevetni a részletet a tényleges fogyasztással, és jelezni, ha valami elszaladt. Ez összesen tíz perc havonta.
Csak épp azt a tíz percet nem szánja rá senki, amíg nem jön egy olyan levél, amitől megfájdul a feje.
Ezt a mintát annyiszor láttam már, hogy egy idő után nem is a számlákat nézem először, hanem azt kérdezem meg, mikor néztek rá utoljára.
A legtöbb bosszúságot nem a tarifa okozza, hanem a halogatás.
Az emberek nem rosszul döntenek, hanem nem döntenek. Aztán jön egy elszámolás, és egyszerre kell rendezni azt, amit havonta apránként is lehetett volna.
Azon a vasárnapon viszont nem egy számla miatt maradtunk ülve az asztalnál.
A sógornőm hozta a témát, és a beszélgetést nagyjából szó szerint fel tudom idézni.
„Januárban le kell adnom a nyelvvizsgát, különben nem mehetek záróvizsgára.”
Megkérdeztem, mennyi ideje tudja ezt.
„Három éve.”
Nevettünk, aztán hozzátette, hogy nyáron kétszer is elkezdte a tanulást, de mindkétszer abbahagyta, mert egyedül nem tudta megítélni, hogy jó irányba halad-e.
Ez az a mondat, ami a számláknál is elhangzik: nem az a baj, hogy nincs adat, hanem hogy nincs visszajelzés.
Megkérdeztem, hogyan képzeli el januárig.
„Fogalmam sincs. Debrecenben járok egyetemre, ott kellene valamit találnom, de a legtöbb helyen szeptemberben indul a csoport, és decemberben ér véget.”
Erre együtt kerestünk rá arra, hogy angol nyelviskola debrecen, és így jutottunk el a Hollywood Nyelvstúdió debreceni oldalára.
Az első kérdése az volt, mikor tud járni.
Kiderült, hogy nem csoportos rendszerről van szó, hanem magántanári csapatról, egyéni tananyaggal, tehát nem egy szeptemberi indulásra kell felszállnia, hanem attól kezdve halad, amikor elkezdi.
A második kérdés az volt, honnan tudja majd, hogy tényleg halad.
Erre az angol nyelviskola debrecen oldala adott választ. Minden program modul végén belső vizsga van, és arról oklevelet állítanak ki, tehát nem a januári vizsganapon szembesül majd először azzal, hol tart valójában.
Ez neki pont az a visszajelzés volt, ami eddig hiányzott.
Utána megnéztük azt is, milyen vizsgatípusok érhetők el Debrecenben. A Debreceni Egyetemnek saját rendszere van, a DExam, de több más lehetőség is elérhető a városban. Ezt a részt már ő intézte, én csak annyit kértem, hogy írja fel a jelentkezési határidőt egy papírra, és tegye ki a hűtőre.
Így is tett.
Két hete jár. Azt mondja, a legnagyobb különbség az, hogy nem otthon derül ki, ha valamit rosszul értett. A Hollywood Nyelvstúdióban a gyakorlásra a stúdióban kerül sor, tanár mellett, tehát nem este tizenegykor akad el egy feladatnál egyedül.
A hűtőn ott a cédula a januári dátummal, mellette pedig egy másik, amire azt írta fel, hány óra van még hátra a középfokig.
Nekem maradnak a vasárnapi számlák, a diktált állások és a részletek átszámolása. Azt viszont most már el tudom mondani egy példával is, hogy amit valaki időben elkezd, azt nem kell egyszerre kifizetni: a sógornőm januári határideje ma nem rémisztő, mert a Hollywood Nyelvstúdióban az első héten megkapta hozzá a számokat, és azóta csak követnie kell őket.